Olyan szerencsés vagyok, hogy nemcsak a négy nagyszülőmet, hanem a nyolcból hat dédszülőmet is ismertem. Az egyik dédpapám 1991-ben halt meg, 91 évesen. Egy másik Nóra lányom, vagyis az ő ükunokája születése után közel egy évvel. És amikor utolsó találkozásunkkor (ha jól emlékszem, szintén 91 éves volt) megkérdeztem tőle, hogy van, azt mondta:
– Hát, most már néha fáj a lábam.
Anyai nagypapám 82 évet élt, végig aktív volt, este lefeküdt aludni, reggel már nem kelt fel; ha majd egyszer meg kell halni, hát bizony, én is így szeretnék…
Apai nagypapám már nem ilyen jó géneket hordozott, ő Parkinson kórban szenvedett, ami, ha jól emlékszem, hetvenéves kora körül jött ki rajta; a jellegzetes remegés mellett a szellemi leépülés is gyorsan bekövetkezett. Ő volt a kocsmáros, akiről érintőlegesen az előző bejegyzésemben is beszéltem. Nagyon szerettem őt. Ebéd után mindig lepihent, én pedig odafeküdtem mellé, ötévesen ugyanúgy, mint tizennyolc évesen. Szegény Éhező Kollégistaként mindig számíthattam rá, hogy ad egy kis pénzt, még kérnem sem kellett, magától nyomta a kezembe az ezrest, ami akkoriban – ’87 és ’91 között – nem volt kevés. És ezt megtette minden vasárnap. Azt hittem, gazdag, mert úgy élt, mintha az lenne; csak a halála után derült ki számomra, hogy nem volt az – de azt kell mondanom, jól csinálta.
Néha vasárnaponként eszembe jut, hogy náluk MINDIG rántott hús volt az ebéd a hét utolsó napján. Mindig. Fogalmam sincs, hogy-hogy nem untak rá, de ez volt. Viszont, amit azóta sem láttam senkinél: másnap a papa néhány megmaradt rántott szeletből kvázi salátát készített magának: összekevert vizet, kevés ecetet, cukrot, sót (salátalé), a húsokat csíkokra vágta, és néhány órára beáztatta ebbe a lébe. Sokszor nem is volt elég, annyian mentünk hozzá, adjon néhány falatot.
Ha netán nem fogyna el a rántott hús, egyszer próbáljátok ki.
Uncategorized
rántott hússal még nem hallottam, annál többet a marinírozott rántott halról: a kirántott halszeleteket, ecetes, fűszeres hagymakarikás páclében marinirozták, fantörpikusan fiiinom
Nevetni fogsz, az én nagymamám is ugyanígy csinált a maradék rántott husival. Hozzá pedig hagymás-majonézes krumplisalátát csinált.Hmmm… finomabb volt mint a vasárnapi ebéd 😀 Főleg a savanykás puha panír 😀
Móni! Én úgy emlékszem, hogy a papa citromlével ette.
Kérdezd meg a mamát, légyszi! Én ecetre emlékszem.
Kérlek nézz be hozzám, van számodra egy meglepetésem! :)Itt találod:http://azenszakacskonyvem.blogspot.com/2011/01/egy-ujabb-dij.html
Ezt én is hallal ismerem,a maradék rántott hal és a hagymás krumplisaláta újrahasznosításaként, nálunk főleg karácsony után. de ez sem lehet rossz.:)
Nálam karásonyi étel az ecetes rántott hal:) Alapból 3-4 kiló tengeri halból csinálom:)Rántott hús nálunk sosem maradt:))
Csak akkor ette ecettel, ha nem volt itthon citromlé. A mama így emlékszik. Puszi
Nálunk is mindig volt és van rántott hús vasárnap. Főleg, ha anyukám főz. Mellette más is készül, de a rántott hús elmaradhatatlan.Ecettel is kipróbálnám, kiváltképp mert a rántott husi csak frissen jó. De sajnos nálunk sem marad…
Katalin, Pötipite, hallal én is hallottam már, de hússal nem:)Névtelen, na tessék…:)))Mesi, köszönöm szépen!!
Anita, hát, citromlével hogyan? Ugyanígy, vízzel hígítva? Határozott emlékeim vannak, hogy csinálom utána: ecetet keverek el vízzel… A citromlé nem is rémlik. De nyilván a mama jobban tudja…
Szia! Eddig csak olvastam a bejegyzéseidet, és először fordul elő, hogy írok is. Különösen azért tetszik a blogod, mert két lábbal állsz a földön és a mindennapokra is van rálátásod. A receptjeidet nagyon élvezem, és amit csak tudok megvalósítom, de a legjobban azt kedvelem, amikor a hétköznapok „megpróbáltatásairól” írsz.Kicsit könnyebb, és kicsit nehezebb helyzetben vagyok mint te, mert nekem „csak” három gyerekem van, de dolgoznom (kötött munkahelyen) kell, mert másképpen nem boldogulunk. Szeretném, hogy mindennap (de legalább hetente többször főzzek a családomnak), de ez nem mindig valósul meg. Miért nincs úgy, hogy azok a nők akik azt akarják, hogy az „egójukat” megvalósítsák,azok tehessék is meg ezt, de aki csak kényszerből dolgozik, és szívesebben látná el a családját a hagyományos anya szerepben, az nem teheti, meg, mert egész egyszerűen akkor anyagi romlásba dönti az egész családját.
Kedves Névtelen, köszönöm a kedves szavaidat; egyetértek azzal, amit írtál, sajnos, nagyon kevés család engedheti meg magának, hogy az anyuka otthon maradjon – bevallom, ha kötött munkaidőben kellene dolgoznom, fogalmam sincs, mit csinálnék. Valószínű, hogy a nagyobb gyerekekre sokkal több feladat hárulna, mehetnének a kisebbekért… Meg persze sosem érnék a feladataim végére. Nem mintha így a végére érnék, persze.
Ez nagyon jó ! Én is kipróbálom.
Hú, engem a terhességem óta az ecet gondolatára is kiráz a hideg, de nagyon tetszett ez a bejegyzésed! Leginkább „ősök, hősök, ismerősök”… Tényleg jó neked, hogy ismerhetted őket! És nagyon szépen írsz róluk – nem érzelgősen, de…Köszönöm, jól esett ez ma, ebben a sötét borongósságban, ami nálunk leledzik.
én már felnőttként találkoztam vele, ecettel – rántott hallal, hagymával, de megkóstoltuk már rántott hússal is :-)))