Az előző rész folytatása.
Igyekeztem a fák alatt haladni, ameddig csak lehetett;ennek köszönhetően nem áztam bőrig, mire a piacra értem, noha az eső szakadt rendületlenül. Először szokásos zöldség-gyümölcs árusomhoz gurultam, nála vettem sárgadinnyét, barackot, paprikát, aztán megkérdeztem, nem tudja-e, hol vehetnék friss spenótot.
– Na, majd mindjárt megérdeklődöm – mondta, és hátrafordult az idős nénik csoportja felé. – Annus néni! Annus néni!
– Mondja, Zsuzsikám!
– Van magánál spenót?
– Van hát! – kiáltotta az ősz hajú asszony, és három zacskót is meglengetett az időnként megerősödő szélben.
Áttoltam a bringát hozzá, pontosabban hozzájuk, négyen álltak egy kupacban, kínálgatva saját portékájukat. Körberajongtak, babusgattak, kóstoltattak; „álljon be ide a ponyva alá, aranyos, ne induljon el ebben az esőben, mindjárt úgyis csillapodik” – mondták. Aztán meg:
– Nem visz egy kis szilvát? Kóstolja meg, nagyon finom! Tegnap is vitt valaki egy kilót, ma meg visszajött húszért, hogy ez ollyan finom!
– Nézze meg ezt a paradicsomot! Na, vegyen egyet! Ennek paradicsom íze van ám, ugye?
– Nem visz egy kis cukkinit? Tököt? Petrezselymet? Zellerlevelet?
– Vigye el ezt a csokor kardvirágot, kedveském, látja, milyen gyönyörű színe van?
Így aztán a spenót mellé még beugrott a bicikli kosarába másfél kiló szilva, egy kiló paradicsom, némi körte, a többit elhárítottam.
– Nekem is ilyen papucsom van ám – mondta Annus néni a lábamat nézve, amelyen vagány narancssárga, csillogós virágalakú díszekkel kirakott gumipapucsom virított -, csak az enyém halványlila. Nem is veszem föl, csak otthon járkálok benne. Nagyon kényelmes.
– Miért nem hordja utcán? Milyen divatos lenne…
– Azt, persze, meg a fejembe egy szalagos kalapot, aztán rajtam röhögne mindenki. Fiatalabb koromban sem voltam ilyen, most meg aztán még úgysem. Az ember nem tagadhatja meg magát.
Nos, ennyi vitaminnal és bölcsességgel megrakva mégiscsak elindultam haza; az ismerős gyümölcsárust még útba ejtettem. Családi vállalkozás, forgalmasabb napokon a szülők a már felnőtt fiaikkal együtt kint vannak, amúgy csak a két srác.
– Jaj, hát téged meg láttunk ám a tévében! – mondja az egyik. – Anyu mondta, jé, hát az meg ott olyan ismerős…
– Tényleg? Hmm… A vargánya mennyi?
– Kétezeröt. De te vihetsz kétezerért.
Kedves Maimoni! Még csak pár napja találtam rád, de azóta is érdeklődéssel figyelem és olvasom a blogodat. A film is nagyon tetszett, a piaci beszámolóról, pedig a gyerekkorom jutott eszembe. Örülők, hogy feltetted a filmet, mert vasárnap lemaradtam róla.
A finom receptjeidből, meg máris virtuális szakácskönyvet készítettem, nem győzlek visszaolvasni. 🙂 Gratulálok a nem mindennapi csodálatos családodhoz.:)
Kedves Kaoka, köszönöm szépen!
Ja kérem, a híresség ára! :-)) Még a piacon is megismernek! :))
:))
Vagy inkább a műsorban ismertek fel…:) A piacon gyakran találkozunk.
Ez nagyon aranyos történet volt! 🙂 Élveztem!
Bevallom, én nagyon szeretek piacra járni, de azt hittem, hogy ezzel a „Zavarba jövök, mert mégiscsak illene válaszolni a kedves kínálásokra” c. gondolattal egyedül vagyok… Mert hát a piacnak ugye mégiscsak ez a lényege…
Köszönöm! 🙂
Örülök, hogy tetszett:)
Élvezettel olvastam a kis történetedet a gyerekkorodról, na persze közben jót mosolyogtam. Bocsika érte.:))
Gizi, csaknyugodtan…:))
…te viheted kétezerért… mégiscsak megérte az a tv-s szereplés! Kár hogy nem láthattam, pedig olvastam a posztodat róla előre. Neten is megtalálható?