A mese folytatódik – avagy bolondos VKF!-összefoglaló I.

Maimoni töprengeni kezdett.
– Mi ebből a tanulság? – kérdezte a többieket, de aztán meg is válaszolta saját kérdését. – Nem minden az, aminek látszik! Azt hittük, véletlenről van szó, aztán kiderült, hogy ez az egész benne volt a jótündér-keresztanya tervében. És mennyi ilyen van az életben…

Kezébe vette a pálcát, majd így szólt:
– Tiszta őrület, nem?

 Ekkor Mackómama ballagott elő az erdőből.
– Hát én ezt egyszerűen nem értem – sápadozott. – Tettem-vettem, takarítottam a barlangunkban, amikor valami hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy valami furcsaságot készítsek…
Azzal megmutatta a kezében szorongatott tál tartalmát.
– Mi ez? – kérdezték kíváncsian a többiek.
– Holland palacsinta. Alma, sajt, bacon amerikai palacsinta-tésztán. Hát hallottatok már ilyet? És mégis, képzeljétek, ízlik. Még a kis bocsomnak is. Kértek?

Óvatosan közelítettek a tál felé.
– Megállj! – kiáltotta Schteca. – Gomba van benne?
– Nincs, miért?
– Mert akkor ezt nézzétek meg!

Azzal egy komplett éthordót húzott elő a hátizsákjából; az edényekben volt cukordinnye kecskesajttal, homoki szarvasgombával és szarvasgombás balzsamecettel, tőkehalmáj-krém szarvasgombával, hideg avokádóleves nyári szarvasgombával. 

– Jó-jó, de ki az az én, és miért sírsz?

– Na, mit gondoltok, le lehetne barterozni?
– Egészen biztos. De én a helyedben egy dobozért oda sem adnám. – jegyezte meg valaki. – Bevinném az Andi-cukiba, megfűzném a tulajt, hogy adja el jópénzért, abból meg vehetnék akár tíz ilyen dobozt is.

– Nem fogjátok elhinni – folytatta az illető -, de épp most jövök Anditól, és tudjátok, mit ettem nála?
– Mit?
– Amikor kértem, azt hittem, lasagne. Aztán kiderült, hogy édes, és amit húsos tölteléknek véltem, az tulajdonképpen málnás-citromos-vaníliás-mascarponés krém, a tetején jó édes hab, hmmm, fantasztikus volt!
– Menjünk, kóstoljuk meg! – kiáltottak fel egy emberként a gasztrobloggerek.
– Várjatok! Esztek előbb egy kis fánkot? – kérdezte huncut mosollyal Kata.

– Persze. Milyen?
– Mondjátok meg ti.
– Olyan amerikai formája van…
– Ühüm…

– De hát ez…
– Ez nem is édes…
– Ez sós!
– Ez egy fánknak álcázott hamburger! Na de Kata, micsoda vicc…

– Ha annyira fánkot szeretnétek, hát akkor tessék, itt van ez – szólalt meg mosolyogva Ági, aki főzni szokott, meg persze sütni is.

– Fogadjunk, ebben is van valami csavar – sóhajtott fel valaki a társaságból. – Ma mintha mindenki kicsit megkergült volna.
– Ugyan, hát farsang van, legyetek már lazák – próbálta oldani a hangulatot Maimoni, aki tulajdonképpen az egész furcsaság előidézője volt. – Nézzük, mit rejt Ági fánkja.
– Nahát, zöld…
– Nem, nem azért zöld! – nevetett hangosan Ági.- Teljesen friss, ma sütöttem. Csakhogy ez borsófánk!
– Hmmm, és milyen finom…
– Naná, hogy az; itt minden finom! – kiáltott fel Beatbull. De hadd lássam, mit szóltok ehhez! – és egy fehér tányért tett le az asztalra. A tányéron piros gombóc csücsült étvágygerjesztően, amelyből mogyorós-karamelles dísz kandikált ki.

– Nos, mit gondoltok, miből van?
– Valami fagyi, az látszik… De mitől piros?
– Mitől lehet piros egy kísérleti konyhában? – bizalmatlankodtak némelyek.
– Biztosan kikísérleteztél valami tuti ételfestéket – tették hozzá mások.
– Nem-nem. Minden természetes.
– Akkor passz. Áruld el, légyszi.
– Ez, kérem szépen paprika-vérnarancs sorbet szójaszószos földimogyoró-karamellel. Tudjátok, sokan azt hiszik, hogy zöldségből nem lehet édeset, vagy süteményt, fagyit, készíteni, és hogy a só és gyümölcs keverése nem vezet jó eredményhez. Hát tessék, kóstoljátok csak meg!

A kóstolást követő néma áhítatot egy csörtető sün törte meg. Hangosan dohogott magában.
– Ki hallott már ilyet… bundája nőtt az almának. Az eszem megáll. Engem mindig csodás piros almával a tüskéimen ábrázolnak, így volt ez már rég, a Szutyejev-féle mesekönyvben is, erre most tessék. Pedig arra nekem kopirájtom is van.
– Elnézést, kedves sün úr… – szólította meg a dünnyögő állatot Bianka.
– Balázs vagyok.
– Ööö…hogy?

– Tudja, nem? – és unottan szavalni kezdett:
– „Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs. „
Érti, én vagyok Balázs. Utáltam már, hogy állandóan kiszorultam a házból, új életet kezdtem egyedül. Hát éppen élelmet gyűjtök magamnak, erre alma gyanánt mi pottyan a hátamra?
– Bocsánat, de ne szólja le. Ezek az én kiskonyhám ízei. A bundás, rumos alma, a szalámis, sajtos bundás szendvics és a roston sült hús kefires lángossal. Csak azt nem értem, hogy került az ön hátára?

– Hát… ööö… ebben, azt hiszem, mi vagyunk a hibásak – lépett elő egy fa mögül két gyerek, egy fiú és egy lány. – Jancsi vagyok. Ő a húgom, Juliska. Tetszik tudni, azt mondták nekünk, hogy bóklásznunk kell az erdőben, aztán majd jól eltévedünk, odaérünk a banya házához, jól megleckéztetjük, és a végén mindenki örülhet. Erre betévedtünk egy házba, körülnéztünk, van-e egy kis mézeskalács, de helyette csak ezeket találtuk, és idegességünkben le is vertük. Ez a sün meg…
– Sün Balázs! – reklamált a kis tüskés mérgesen.

– Oké, szóval Balázs úr pont arra járt, úgy látszik, a hátára esett az étel. Elnézést.

– Jól van, gyerekek, ne aggódjatok, minden rendben lesz – szólt Mandy Tarragon. – Viszont… kellene egy recept… Nincs ötletetek? Ne legyen benne hús, mert most azt nem eszem.
– Anyukám ilyenkor mindig céklás rakott krumplit süt – felelte kis gondolkodás után Juliska. Cékla, krumpli, tojás, tejföl, sajt, egy kis víz, só, bors… Ennyi kell csak bele.
– Ó, szuper, el is készítem. Ugye, esztek belőle?
– Hát, köszönjük, nekünk most már mennünk kell – hárították udvariasan a lehetőséget a testvérek. Még meg kell keresnünk a mézeskalács házat.

Ekkor egy szőke akcióhős-szerű jelenség szökellt ruganyos léptekkel a jelenlevő hölgyek felé. Egy kiskanál volt nála, azon apró rózsaszín gömbök.
– A nevem Lieven. Thomas Lieven. Az ifjú hölgyek nem emlékezhetnek rám, ezért annyit mondhatok magamról, hogy James Bond tőlem tanulta a szakmát. Egy falatot?
– Köszönjük, kérünk… – mondták néhányan, halk sóhaj kíséretében.
– Nahát, azt hittem… – szólalt meg egyikük a kóstolás után.

– Hogy halikra? Cöccö… nem kell mindig kaviár, hölgyem.
– Hanem? Mi ez?
– Tápióka puding! Nem semmi, igaz…?

– Hát, hogy mik vannak…
– Tudják, kedveseim, nemcsak a hírszerzéshez, a főzéshez is értek. Ezek például itt halrudak, ha jól látom.
– Tévedés, kedves Thomas – ellenkezett Gabojsza. – Úgy látszik, azért ön sem tud mindent. No, vegyen csak egyet!
– Anyám, ez isteni! – kiáltott fel lelkesen a kém.- Miből készült?
– Pacalból!
– Hihetetlen. És a mártás?
– Remoulade. Majonéz, uborka, kapribogyó, tárkony, salottahagyma, petrezselyem, bors, szardellafilé. Mit szól?
– Szóhoz sem jutok. Hölgyem, minden elismerésem az öné! És most elnézésüket kérem, még ma meg kell mentenem a világot – azzal ahogy jött, el is tűnt a fák között.

Folyt. köv.