Palacsinta terror

Hétfőn palacsintát sütöttünk, és a nagyobbik fiam, Bálint ezalkalommal elsajátította a forgatás feldobós módját. Erre annyira büszke, hogy azóta komoly nyomást gyakorol rám, hogy minden nap süssünk palacsitát. Így ez a hét a palacsinta jegyében telt.
Igazából annyira nem tiltakoztam, tudván, hogy ez a legváltozatosabban elkészíthető ételféleség, s így legalább tesztelhettem néhány újdonságot kis családomon.

Hétfőn almás palacsintát ettünk, kedden simát, lekvárral és
tejfölös porcukorral töltve (ez utóbbi a fiúk kedvence, akárhogy is erőltetem a túrósat, ami az enyém).

Szerdán következett a spenótos-diós palacsinta, aminek receptjét Sajtkukac Nikitől vettem. 15 palacsintára hangoltam a mennyiségeket. Nekem ízlett, de nem mondhatom, hogy osztatlan sikert aratott. Egynek jó volt.

Csütörtökön már Bence fiam is kedvet kapott a palacsinta-dobáláshoz, úgyhogy ketten bűvészkedtek a tűzhely körül, némi kiabálással és egy égési sérüléssel megúsztuk. Ezúttal valami édeset szerettek volna megint, így hát a következőt találtam ki: mákos palacsintákat készítünk, azokat 2 cm vastag karikákra vágjuk, jénaiba lerakjuk, soronként meglocsolva jócskán vaníliapudinggal, a maradék öntetet pedig a tálalásnál tesszük rá. Vagyis, majdnem mákos guba.

Kellett hozzá kb. húsz palacsinta, 15 dkg mák cukorral, és annyi tejjel felfőzve, hogy ne folyjon, illetve 3 tojássárgából, 8 ek kukoricakeményítőből és 1 liter tejből, cukorral és vaníliával főzött puding. Nagy sikere lett.

Ma, pénteken pedig esszük, ami van. Mivel a spenótos holmiból vagy fél tepsivel maradt, szépen külön szedegettem a palacsintákat, majd bepaníroztam és kirántottam őket – noha nem preferálom a bő zsírban sült ételeket, ezúttal ez látszott egyetlen lehetséges megoldásnak a finomság megmentésére. És lőn: nyelték, mint kacsa a nokedlit.
A guba-palacsinta finomabb lett, mint amilyen frissen volt, ennek elfogyasztásáért nem kellett különösebb trükköket bevetnem.