Nemrég megérkezett Kanadában élő barátnőm, Eszter kisebbik fia, hogy a nyarat a keszthelyi nagyszülőknél, illetve nálunk töltse – Bálint fiammal nagy barátok, mindössze két hét van köztük (persze, nem mintha ez jó kapcsolatra predesztinálna bárkit is). Mivel Árpád csak régi lakóhelyünket ismerte, skype-on magyaráztam neki, hogyan jut el hozzánk biciklivel.
– És, akkor, Árpádkám, feljössz a bicikliútról, jössz, jössz, át a lámpás kereszteződésen, aztán jobbra, második utca megint jobbra…remélem, nem tévedsz el.
– Á, Móni néni, ha Londonban át tudtam szállni egyedül, talán ez is menni fog…
Szösszenet
Úgy szeretem az ilyen szösszeneteket! 🙂
Aranyos kis történet 😀
Aranyos kis történet 😀
De aranyos!!! És ez a „Móni néni”!!! 🙂
Hát igen… Régebben azt mondtam, hívjatok inkább Mónika nénikének, de most már megszoktam…:DD
🙂
Szeretem a stílusodat, olyan természetes! Ma más sokszor tapasztalom, hogy az anyukák megengedik a gyerekeknek a tegezést. Nagyon sajnálom, mert nem tanulnak meg magázódni. Nem mintha a tisztelet miatt gondolnám, csak mert ez is egy kivesző nyelvi elem lesz. Szóval nagyon jó kis történet!