100.

Gondolkodtam rajta, most erről írjak-e vagy ne, de mivel már Lidércke gratulált is hozzá, úgy döntöttem, nyilvánosan megköszönöm a blogom iránt egyre nagyobb számban megnyilvánuló bizalmat, és azt, hogy olvassátok.
A századik rendszeres olvasóm is megérkezett Aliz személyében, és ez nagy dolog. Mellette pedig ott vannak azok, akik nem regisztráltak ugyan, de gyakran benéznek hozzám, ez összesen már egész szép kis csapat.
Amikor az ember elkezd blogot írni, szinte visszafojtott lélegzettel várja az első kommentet, vizslatja a Google Analytics adatait, hányan nézték, milyen keresőszavakkal találtak rá, honnan jöttek… Aztán, amikor megreked az olvasottság növekedése, elkeseredik, felteszi magának a kérdést, érdemes-e vajon?
De akiben benne él az önkifejezés utáni vágy, az úgyis folytatja.
Amikor azt látja, hogy megint egyre többen olvassák, az öröm mellett megijed: most már azért csak nem irkáhat össze-vissza bármit… Felelőssége van. Ez olyankor nyomasztó, amikor kényes témákba nyúl bele az ember, ám kifejezetten üdítő, ha mondjuk örömét oszthatja meg.
Hát, remélem, a jövőben is fenn tudom tartani az érdeklődéseteket, várok mindenkit szeretettel.
Akkor most egészségünkre!