A cukrászda telefonszáma:

06 30 147 8870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Uncategorized

VKF! XXIV.: Csak egy csésze tea

29 hozzászólás VKF! XXIV.: Csak egy csésze tea című bejegyzéshez


Előre is elnézést kérek, de a Vigyázz, Kész, Főzz! XXIV. fordulójának pályázati kiírását – mely szerint egy tárgy, egy történet, egy recept szerepeljen a műben – némileg szabadon értelmeztem. Igaz, benne van a tárgy, a történet és a recept is, csak kicsit másképp…

– Jaj, nagymama, ne tessék má’…
– Ezt így köll, fiam, higgyé’ nekem.
Az öregasszony odébbcsoszogott, és a sparhelt szélére tette a vízzel teli teáskannát.
Öreg réz kanna volt, szép formájú, kék mintás porcelán fogóval, hogy ki hozta, vette, örökölte – senki nem emlékezett már. A nagymama – ez volt a neve a családban, fiai, unokái, dédunokái is így szólították, cserébe ő nemes egyszerűséggel mindenkit fiamozott – két éve maradt egyedül. Közel hetven évig élt férjével, aki 93 évesen szenderült örök álomra. A temetés után gyerekei felajánlották, költözzék valamelyikükhöz, de nem akarta elhagyni az öreg házat; úgy érezte, azzal végleg kicsúszna a talaj a lába alól, megtagadná azt, akivé élete során vált. Nem látná a megszokott bútorokat, nem érezné a falak illatát, kedves tárgyaitól is búcsút kellene vennie, ehhez pedig nem lenne ereje. A hátralevő kevés időre itt akart maradni.
Hogy megkönnyítsék életét, a gyerekek ellátták mindenféle készülékkel: hoztak villanytűzhelyet, mikrosütőt, kenyérpirítót, vízforralót, de a bemutató üzemet követően érintetlen maradt valamennyi. Most is azért pörölt vele az egyik unoka, hogy a teavizet egy perc alatt felforralhatná az e célra gyártott elektromos szerkezetben, de ő ellenállt: amióta az eszét tudta, ebben a réz kannában tette fel a vizet, és nem gáztűzhelyre, hanem a jó öreg sparheltre. Ott is felforr az a víz, még ha lassabban is; egyébként meg ez a nagy sietség mire való? Ki kell várni az idejét mindennek.
– Ez a baj ezekkel a mai gyerekekkel – morgott magában -, rohannak mindenhova, minden most köll nekik, azonnal…
Régen megvolt a rendje mindennek- morfondírozott tovább. – Tavaszi munkák, nyári aratás, őszi szüret, télen pedig, ahogy a természet is megpihent, az emberek is korábban elcsendesedtek. Most lehet tél vagy nyár, egyformán sietnek, épp csak beszaladnak hozzá is, fülükre tapasztott mobiltelefonnal. Nem ismeri ki ő magát már ebben a világban.
Közben gyors kezével lereszelte az előbb megpucolt öt jókora krumplit, megsózta, összekeverte egy tojással, pohár tejföllel, meg annyi liszttel, hogy galuskaszerű legyen az a tészta, aztán, a sparhelt közepére állított edényben már felforrósodott zsírban tenyérnyi, meg annál valamivel nagyobb foltokra lapítva megsütötte. A tócsi, amit mindegyik szeret – mosolyodott el.
Fáradtnak érezte magát. Leült a konyhaasztalhoz, hátát a falnak vetette.

Így találtak rá, kisimult arcán örök mosollyal, mintha megállt volna az idő.

Csak a teáskannában forrt a víz lankadatlanul.

Ajánlott cikkek

29 Hozzászólás

  12. dédikém 96 volt, mikor elment. a nagyobbik fiamat még ringatta, ő volt az üki!!! (fiam akkor 3 hónapos volt, ma 18 éves).minden unokát, dédit, ükit ringatott a térdén. mikor nem volt kisgyerek, a szokás rögzült, a térde akkor is mozgott…

    Válasz

  13. Én hat dédszülőmet ismertem, közülük ketten érték meg az ükszülőséget. Az egyik dédipapámat, aki 93 évesen halt meg, utolsó találkozásunkkor kérdeztem: hogy van, papa? Mire azt mondta:- Hát, most már néha fáj a lábam…:))

    Válasz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük